Sziasztok kedveseim!
HA még egyáltalán van, aki engem követ valamilyen módon! J
Nos, igazából nagyon-nagyon-nagyon sok minden történt, mióta utoljára írtam. Nem azért nem jelentkeztem eddig, mert nem akartam, csupán azért, mert kicsit sok minden történt/történik az életemben úgy április óta.
Történetesen már Mrs. lettem.(ergo:házas) Ezt sokan már tudjátok, sokakat sokkolt a hír, amit abszolút megértek! Engem is! HAHA! :D Lényeg a lényeg, hogy többtényezős a történet és minden döntésem mögött, döntések állnak, ami mögött döntések állnak és támasztják alá (vagy éppen nem) mindazt, amit teszek. Most aztán mindent megmagyaráztam, ugye?! J Igazából nem feltétlenül fogok és szeretnék én senkinek sem magyarázkodni, mert a hozzám legközelebb állók úgyis ismernek és a történetet is tudják, a többiek pedig mondhatják, hogy kicsit s*gg alakú lett a szám, ugyanis az utolsó bejegyzésben pont arról beszéltem, hogy mennyire bántottak. Tényleg megértem, ha valaki ezután aztán abszolút legyint arra, ha én akármit is megmagyarázok, vagy éppen nagyon okosakat akarnék tanácsolni. Mindenkinek joga van hozzá.
Sokat tanakodtam azon, hogy mégis miért akadunk össze emberekkel ezen a világon. Vajon mi a célja a sorsnak, hogy pont Őt, vagy Mást rak az utunkba? Nem, sajnos még nem jöttem rá a válaszra. Amint megfejtem, talán megosztom. De nem vagyok biztos benne, hogy olyan jó dolog lenne minden kérdésünkre választ kapni és minden lépésünket racionális döntésként megtenni. Másrészről ismét rájöttem, hogy az én szüleim és a bátyám igazán csodás emberek. Elfogadják a döntéseimet, támogatnak és nem tiltanak. Tudják, hogy az én életemet én irányítom. Ha rossz irányba megy a hajó, akkor bizony engem fog orrba vágni a vitorla. Nem mondom, hogy őket, vagy a nagyobb családi kört nem éri majd esetleg egy kis víz, de az én szívem van a célkeresztben, hogy ilyen drámai képpel éljek.
Az igazság az, hogy 27 éves vagyok. Jövőre 28. Ha valaki tőlem megkérdezi, hogy másfél év londoni lét után hogyan képzelem el magam, hát tutira nem ezt mondtam volna! :D Mindenesetre nagyon örülök neki, hogy mindig történik valami. Néha egyszerre egy kicsit túl sok minden történik, aztán meg nagyon semmi, de ez így van rendjén, azt hiszem. Hülyén hangzik, de ennyi idősen már nem tudok azzal foglalkozni, hogy olyat tegyek, ami mindenki elvárásainak megfelel. Úgysem fog mindenkinek tetszeni, a rosszakarók mindig rosszak maradnak és a pesszimista emberek úgyis csak azt fogják látni, hogy mi mehet rosszul. Nem. Lehet, hogy holnap lelépek a járdáról és elüt a busz, vagy, ami sajnálatos módon szintén lehetséges, elmegyek egy koncertre és pár elvetemült a halálba visz, mert éppen úgy tartja kedvük. Komolyan úgy gondolom, hogy csak akkor lehetünk elégedettek és boldogok, ha a belső békét megtaláljuk es egyensúlyt csinálunk ’odabent’. Ez baromira nem egyszerű….és én nagyon sokáig azt hittem, hogy amikor valaki megházasodik akkor majd minden karikacsapásra sikerül. Na persze! :D Baromira nagy munka nekem is, hogy felfogjam és megértsem(!), hogy az a másik ember hiába támogat és szeret engem, az életemet nem fogja megoldani. Nem is kell neki és nem is szabad elvárnom. Észrevettem, hogy most, hogy a szerelmi életemben nyugodtság van, már jobban tudok koncentrálni arra, hogy igazából mit is szeretnék elérni. Mi érdekel, mit akarok csinálni. Nehéz erre egyáltalán rájönni, az meg végképp nehéz, hogy lépéseket tegyünk a cél eléréséért. No, ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy lila köd van otthon és mi aztán SOHA nem veszekszünk. A fenéket nem! :D Bizonyos időközönként jóóóóól összeveszünk, aztán rájövünk, hogy a saját frusztrációinkat vetítjük a másikra. (Biztosan Töki is sokat agyal ezen. Amolyan filozofálgatós fajta! :P :D ) A lakás, ahol lakunk szintén nagyon-nagyon messze van az ideálistól. Mindig van mit kifogásolni, de igazából rájövök egy idő után, hogy azért vagyunk együtt, hogy mindezeken túllendüljünk.
Ha valaki ezek után még mindig úgy gondolja, hogy én aztán egy illúzióban élek, az nem értette a fenti sorokat. Én nem hiszem, hogy jobb lenne tagadásban élni és azt mutatni a külvilág felé, hogy valaki totál rendben van és jing meg jang, amikor abszolút az ellenkezője az igaz. Amennyiben valakinek ez az életcélja, hogy másoknak akar megfelelni, akkor ezzel a hozzáállással nagyon jó úton van. Gratulálni nem tudok hozzá, mert szerintem nem egészséges, de lehet, hogy neki jó. Lehet, hogy nincsenek számtalan évre terveink lefektetve, mert nem látok annyira előre. Tényleg nem. Miért nem hagyjuk, hogy az élet által szabott irányba menjünk egy kicsit? Miért kell mindenkinek egy formába beleférnie? Szerintem az a forma már sokakat ’nyom’ és felettébb kényelmetlenül érint.
Visszatérve a filozofikus gondolataimtól, nagyon köszönöm minden barátomnak, családtagomnak a megértést és a támogatást. Azoknak, akiknek az én boldogságom a fontos. Azoknak, akik nem csak a negatív jövőt tudják elővetíteni, hanem a színes, szagos, boldog jelent értékelik. Velem. Mellettem. Velünk. Mellettünk.
Hogy mit üzenek a pesszimistáknak? Túl sokat nem tudok. Kérném, hogy nézzenek rá a naptárra. 2015-öt írunk. Nemsokára 2016-ot. Az élet nem áll meg. Rossz dolgok mindig is történni fognak, rossz emberek mindig lesznek. Ha elesnék, nem az ő kezüket fogom keresni, hanem a családomét és biztos vagyok benne, hogy ŐK ott lesznek nekem. Nekünk.
