Drága barátaim, kik olvassátok ezt a kis blogot!
Az utóbbi bejegyzésem óta elég sok visszajelzést kaptam az írásommal kapcsolatban. Sokan mondtátok, hogy milyen jól írok, hogy milyen szépen, változatosan tudom kifejezni az érzéseimet.
Volt, aki személyes üzenetet is írt, mert megérintette, amiről írtam. Igazán boldog voltam, és vagyok még mindig, emiatt. Nem egyszerű az embernek őszintén leírni az érzéseit, ugyanis sokszor gátat szabott bennem az a tudat, hogy esetleg olyan olvassa, aki magára veszi, vagy éppen félreértelmezi. Nos, mindezen korlátozó tényezőket elhagyva, a mai blogbejegyzés elé írhatnám, amit Fejős Éva szokott a könyvei elejére írni, miszerint a könyv szereplői kitaláltak. Ó, néha úgy kívánnám, bárcsak azok lennének. De nem. Amennyiben valaki magára ismer, akkor nyugodtan írhat nekem. Akár publikusan, akár nem. Nem kifejezetten az irritáció a célom ezzel a poszttal, de lehet, hogy valaki úgy érzi majd, hogy bors ment az orrába.
Olyan sokszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy vajon miért van az, hogy alapvetően egyszerűbb mások problémáira és életére koncentrálnunk? Miért jó az, ha azon agyalunk, hogy egy rokonunk/barátunk/ismerősünk/ember az utcán, akit totál nem ismerünk életét a sajátunk elé helyezzük és abba úgy rendesen, könyékig belemászunk? Az egyértelmű válasz persze az, hogy más szarát kevergetni mindig egyszerűbbnek tűnik, mint a saját kakánkat kanalazni. Oké. Ezt meg is értem.
Ennek ellenére, számtalan olyan téma van, amibe nem gondolom, hogy bárki másnak beleszólása lenne.
A teljesség igénye nélkül említenék párat, amikkel úgy általában arcon vágnak mostanában:
- "Akkor hogyan tovább?" - Mármint? Parancsolsz? Mire is célzol pontosan? Hogy mégis merre megy az életem? És kivel és hogyan képzelem el? (Mert, hogy álmodozni már nem álmodozok, az egyszer biztos.)
- "Na, valaki van az életedben? Párkapcsolat?" - Nem. Nincs. És igen. Próbálkozom. Mindazonáltal folyamatosan rá kell jönnöm, hogy ahhoz, hogy nekem egy minden tekintetben kielégítő párkapcsolatom legyen, ahol magamat semmilyen szinten/téren/helyzetben nem kell feláldoznom, avagy háttérbe helyeznem a másikhoz képest, még nagyon sokat kell a lelkemen dolgoznom. Nincs kedvem olyan kapcsolatban lenni, ahol változnom kell, és nem a kompromisszumokról beszélek, amikkel úgy gondolom, hogy mindenkinek számolnia kell. Arra gondolok, hogy nem akarom, hogy mástól függjön az én napi beosztásom. Sajnos hajlamos vagyok az ilyesfajta viselkedésre, amint lehetőségét érzem egy kapcsolatnak. Bár, ha jobban belegondolok, elég, ha valakit kedvelni kezdek, ugyanis elég magányos vagyok mostanában és néhány jó szó már ilyesfajta irányba terel.
- "Hol képzeled el magad X év múlva?" - Sehol. Nem tudom. Nem tervezek túl sok mindent. Nevetségesen hangzik, de úgy gondolom, hogy akár holnap elüthet a busz. Jöhet a sarkon egy ember, aki éppen olyan kedvvel ébredt fel, hogy ő ma bizony olyan mellényt húz, aminek felrobbantásával több ember életét is kioltja. Sajnos, akármilyen banálisan is írtam le, ez mind benne van a pakliban.
- "Nem akarsz már munkahelyet váltani?" - Nem. Iszonyatosan jól érzem magam, egyetemi diplomával, ahogy másoknak kávét főzök. (VIGYÁZAT: SZARKAZMUS!) Viccet és, a rám abszolút nem jellemző, szarkazmust félretéve, de igen. Szándékomban áll. És lehet, hogy nem látszik, de nagyon elegem van a munkahelyemből. Tudom, hogy jobban kellene rajta dolgoznom, de nagyon gyakran NINCS KEDVEM. Volt már veletek ilyen? Tisztában vagyok vele, hogy rajtam áll a dolog. Senki nem fog bekopogni az ajtómon az álommeló szerződését a kezében lobogtatva. Nem is tudnám értékelni, ha nem mondhatnám el, hogy én magam dolgoztam meg érte. Nem vagyok az a típus. Sajnos, vagy nem, azt mindenki döntse el maga.
A (majdnem) egyenes kérdések területét elhagyva, evezzünk által akkor egy másik csodás területre. Ezen a településen laknak azon az emberek, akik valószínűleg baromira meg vannak elégedve magukkal. Mindezt természetesen úgy fejezik ki, hogy az őket körülvevő egyénekről alapos véleményt formálnak. Mindegy, hogy erre ki kíváncsi. Ők megteszik. Lényegesnek tartják, hogy mindenki figyelmét felhívják egy szilikonnal feltöltött ajakra, avagy egy narancsbőr lepte combra.
Nos. Engem elmondhatatlan boldogsággal tölt el, ha valaki önmagával TELJESEN ELÉGEDETT. De tényleg! Elkérném az elixírt, de nem hiszem, hogy van. Avagy inkább nem hiszem, hogy maradt. Ugyanis az ilyen tulajdonsággal bíró emberek még azt is elszipolyozzák, ami másnak jut. Ha más boldog, az nekik fáj. Ha más lefogyott, az nekik fáj. Ha más munkát vált, az nekik fáj. Ha másnak párkapcsolata van, az nekik fáj. Azonkívül, hogy energiavámpírok, még a lelkük is keserű, bakker. Komolyan mondom, hogy szerény véleményem szerint, hatszor több energiát pazarolnak el arra, hogy másban a hibát észrevegyék, minthogy a sajátjukon javítsanak kicsit.
Ami engem illet a helyzet az én szerény életemben a következő:
Jelen pillanatban egyedülálló vagyok. Ez már több, mint egy éve így van és úgy gondolom, hogy a közeljövőben nem is fog megváltozni. Nem azért, mert nem szeretném, csupán azért, mert nem állok rá készen. Mindig is ez volt az én nagy problémám az életben, hogy azt gondoltam, hogy majd AKKOR leszek boldog és sikeres, AMIKOR lesz pasim. Nem így van. Nekem magamat kell szeretnem. És szeretem is.
Mint azt közeli és nem túl közeli ismerőseim is tudják, az önbizalmi szintem azért alapvetően rendben van. Miután megérkeztem Angliába, lefogytam és életemben talán először, 38-as és 40-es méreteket hordtam. A helyzet, per pillanat, nem így áll. Ha mindig attól tenném függővé a boldogságomat, hogy mekkora nadrágot hordok, akkor kurva nagy problémáim lennének! Alapvetően hízékony alkat vagyok, azonban a lustaságom sajnos még nagyobb és én sokszor engedek neki. Ennek egyenes következménye, hogy meghíztam. Leírtam. Tessék, itt van. Lehet nevetni, lehet mutogatni. Nem érdekel. Amint odafigyelek rá és betartom az edzéstervemet, majd jobb lesz. De ez hadd legyen az én gondom. Ha valaki azért nem szeret, mert így nézek ki....nos. Akkor így jártam.
Köszönöm továbbá a folytonos aggódást, a szexuális életemmel is minden rendben. A Tinder csodájának köszönhetően, ugyan csak 1-2 numera erejéig ugyan, de találok magamnak segítséget. Ez amolyan felületi kezelés. Ha úgy vesszük, mintha egy sebet gyógyítanánk. És láss csodát, meglepő módon érvényes az az aranyba is foglalt mondat, miszerint a személyiség azért tényleg mindent visz. Ugyanis elég sokszor azzal hódítok és nem a nadrágméretemmel! :))))
Én büszke vagyok arra, hogy idáig eljutottam. Nagyrészt önerőből. Nem mások hátán igyekszem előrejutni, nem mások pénzén élősködöm. És bizony van, hogy a fizetés előtt már igggggggen kevés pénz van a számlámon, de tudjátok mit? Nem érdekel. Szeretnék élni. SZERETEK ÉLNI! Tisztában vagyok vele, hogy a világ egyik legdrágább városában élek, pont ezért baromira nehéz akár egy kevéske pénzt is megspórolni.
Félek attól a naptól, amikor tesóm és J. itt hagynak esetleg egyedül. Félek. Persze, hogy félek, bakker. Normális emberi reakció. De attól, hogy nem mutatom ki, vagy nem beszélek róla, még nem lesz kevésbé valódi. Agyalok azon, hogy meddig maradjak itt. Már unom Londont. Unom azt, hogy itt mindenki mindenhova siet. Hogy egy kávéra nem tudnak az emberek 5 percet várni. Hogy a buszra felnyomulnak, pedig 2 perc múlva jön a következő. Unom, hogy sokszor baromira nehéz az emberek szemébe nézni a metrón, mert mindenki a telefonját bámulja. (És, igen...igyekszem már én is minél kevesebbet ezt tenni!)
Mindazonáltal boldog vagyok, hogy itt élek. Még mindig úgy gondolom, hogy ez a város egy csodás olvasztótégely minden olyan ember számára, aki kicsit nem tudja, hogy hova megy és nem tudja, hogy mit akar. Egyszerre mesés és sokkoló. Mesés, mert, ha esetleg mégis sikerül valakinek elkapnod a pillantását a metrón, rád mosolyog. Mesés, mert segítenek levenni a buszról az öreg néniknek a banyatankot. Mesés, mert minden kultúra megtalálható.
Ugyanakkor sokkoló, mert nem tudod, hogy milyen hírre kelsz reggel. Sokkoló, mert olyan embertömeg van ax Oxford Streen-en hétvégén, hogy úgy érzed, megfulladsz. Sokkoló, mert hétvégén képesek a családok 30-40 perceket várni arra, hogy leülhessenek rántottát enni, amit otthon 5 perc elkészíteni.
Egy szó, mint száz, szépen kérnék mindenkit, hogy nézzen magába. Annyi nehézség van mindenki életében már így is. Miért kell még nekünk is rátenni a másik szarkupacára egy lapáttal? Nehogy azt hidd, hogy az azt jelenti, hogy a tiéden kevesebb lesz ám! Én nem gondolom, hogy ez így lenne.
Engem nem kell szeretni. Nem kell követni. Nem kell beszélni velem, amennyiben úgy kívánja valaki. Nincs energiám arra, hogy ilyen és ehhez hasonló kommenteken agyaljak, ugyanis ezt sem akartam leírni, de sajnos cseszte a csőrömet. Ilyen vagyok. Elengedhetném, de sajnos ezt most nem tudtam.
Úgy gondolom, tiszta szívemből, hogy jó ember vagyok. Hűséges, odaadó barát. Makacs, sértődékeny és nagypofájú. Ez mind-mind én vagyok. Tisztában vagyok vele. Az alapvető természetemmel együtt kéretik engem vagy elfogadni, avagy ugyanolyan slunggal elkerülni. Mert bizony tudok olyan finom is lenni, mint egy tank. Tudom. Anya már sokszor figyelmeztetett.
Mindezt nem azért írtam le, hogy bárkit is megbántsak. Nem áll szándékomban. Tudjátok, hogy szól a mondás...akinek nem inge....
Szeretném, ha mindenki a saját dolgával foglalkozna. Annyival szebb lenne az élet. Nem gondoljátok? :)
