Sziasztok drágáim!
ÓÓÓÓÓ, igen, még élek. Itt vagyok, csak kissé (nagyon) eltűntem. No, de senki ne ijedjen meg, mert visszatértem. Gondoltam rá, hogy új blogot kezdjek, de végül arra jutottam, hogy nem látom értelmét. Miért? Hogy elfelejtsem azt, aki voltam? Nem. Egyáltalán nem akarom elfelejteni azt az Emcsit.
Kezdjük azzal az információval, ami a legrelevánsabb, legalábbis annak hátterében, hogy miért nem írtam sokáig. Tavaly június 10-én elköltöztem az A.-val közösen bérelt stúdiónkból. Hogy kinek a döntése volt? Az enyém. Hogy miért? Mert nem voltam boldog. Nem nevettem olyan igazán "emcsisen", "emőkésen", vagy ki hogyan nevezi. Úgy éreztem, hogy valami meghalt belül. Nem voltam önmagam és tudom, hogy ez elmondhatatlanul közhely és röhejesen hangzik, de higgyétek el, hogy aki volt már ilyen szituációban, az bizony tudja, hogy miről beszélek.
A döntésemet megelőző hónapokról nem feltétlenül írnék most, mert elmondhatatlanul sok munkába telt, mire feldolgoztam a történteket. Nem kívánok senkit sem a sárba tiporni, főként, mert gerinctelen dolognak tartom, ugyanis nem tudná megvédeni magát, ha akarná sem. Továbbá nem erről szól a történet. Mindketten hibáztunk. Ő is és én is. Bántottuk egymást, sokat és még többet. Nem fogom mentegetni se magam, sem őt, ugyanis minden kapcsolatban kettőn áll a vásár.
Az, hogy én eljutottam idáig, hogy megírjam ezt a bejegyzést, issssszonyatosan sok munka kellet. Sok idő és még több törődés. Magammal. Meg kellett találnom azt, aki igazán vagyok, akit valahova nagyon mélyre elástam. És, hozzátenném, hogy emlékszem, hogy volt egy olyan bejegyzésem, ahol már egyszer taglaltam ezt és igen, ugyanarról az emberről beszélünk és beszéltünk akkor is. Jogosan kérdezné tehát mindenki, hogy akkor mégis hogyan jutottunk oda, ahova. Az igazat megvallva nem feltétlenül tudom mindenre a választ. A dolog másik része pedig, hogy senkinek nem tartozok semmilyen magyarázattal. Megkockáztatom, hogy talán csak a közeli családtagjaim azok, akik feltehetnék nekem ezt a kérdést, de soha nem tették. Mert szeretnek. Úgy, ahogy vagyok.
El is jutottunk tehát ahhoz a részhez, ahol szeretném leírni, hogy micsoda szerencsés ember vagyok én. Van körülöttem egy olyan csodálatos, védelmező burok, amit néha úgy érzem, hogy nem érdemlek meg. Annyi butaságot csináltam az elmúlt 1-2 évben, hogy visszagondolva magamat is jól arcon csapnám néha :) De ilyenről szó sem volt. A mai napig nincs. El tudjátok ezt képzelni? El tudjátok képzelni, hogy mennyire kell szeretni valakit ahhoz, hogy ne szólj neki, amikor esetleg látod, hogy hülyeséget csinál? Nos, hadd mondjam el, hogy az a kifejezés, hogy "minden feltétel nélkül", nem elég. Nem fedi a valóságot
Kezdjük a tesómmal. Azzal a csodás, védelmező emberrel, aki eljött értem és lakhatást biztosított nekem, amikor teljesen összeroppantam. Még most is emlékszem, hogy milyen drága volt, amikor bepakoltunk minden táskát (jóóóóó sok volt!) és elindultunk. Nem sokat láttam az útból, mit ne mondjak, mert kissé elhomályosult a látásom....ő viszont olyan boldogan mondta, hogy milyen jó lesz együtt lakni. Hogy mennyit terveztük ezt, mielőtt én is kiköltöztem Londonba. Persze, nem ilyen körülmények között, de végül úgy alakult, ahogy mindig is álmodtunk róla. :) Elkezdődött tehát egy új élet. Új környék, új emberek. Nehogy azt higgyétek, hogy ejj, de könnyű volt ez a lépés. Sírtam vagy egy hónapig minden egyes nap. Komolyan. Egyszerűen annyira sok érzést felkavart bennem az egész herce-hurca, hogy nem tudtam megállni.
Nem mondom (és úgy gondolom, hogy tesóm sem mondaná), hogy egyszerű együtt lakni. Nem az. Egyikünk sem egyszerű eset, de úgy gondolom, hogy az a mennyiségű szeretet, amit mi egymást iránt érzünk, mindent megold. A vicces az, amikor összeveszünk és mindketten szegény J.-nak mondjuk a magunkét, mire ő mosolyog egyet és totál egyszerű módon megjegyzi: "It is amazing to see how much you guys love eachother." - "Csodálatos látni, hogy mennyire szeretitek egymást." Hát, így állunk. Néha napján háborogva, felfújt orral, de semmiért sem cserélném. Soha.
A következő ember, apa. Édes, drága apukám. Mindig tudtam, hogy ő nagyon szeret engem, és tudtam, hogy neki nehezebb egy kifejeznie. Nekem is nehéz. Volt kitől örökolni, ezt szokták mondani, ugye? :) Nem tudom, hogy kinek milyen kapcsolata van a szüleivel, de akinek rossz, azt tiszta szívemből sajnálom. Igazán. Ez egy olyan kincs, amire nem lehet címkét ragasztani. Ez az érzés megmagyarázhatatlan.
A legnagyobb szeretethullámot akkor éreztem apától, amikor A.-val utoljára találkoztunk. Iszonyatos módon váltunk el, totál a földbe döngölt. Érzelmileg, fizikailag, mindenhogyan. Emlékszem, hogy apáéknál vendégek voltak. Felhívtam anyát, amint elkezdtem sírni és utána apa írt nekem egy szépséges üzenetet. Sajnálom, hogy nem mentettem el, mert emlékszem, hogy még jobban sírtam csak tőle :) Ha szóról-szóra nem is tudom idézni, arra emlékszem, hogy úgy éreztem, mintha ott lenne mellettem apa és átölelné a vállamat. Azért is sírtam még jobban, mert tudtam, hogy mennyire védelmező. Sírtam, mert úgy éreztem, hogy szétveti őket az ideg, amiért nekem ezen egyedül kell áttornásznom magam. Hülyén hangzik? Lehet. Mindenesetre így éreztem.
Mint azt tudjátok, anyával kivételes a kapcsolatunk. Valahogy mindig is megértett engem. Óóóó, mennyit nevettünk és sírtunk mi már együtt, igaz anci? :) Emlékszem, hogy anyát hívtam fel, amikor kijöttünk az ügyvédi irodából. Amikor tudtam, hogy mindennek vége. Ott összetört a lelkem. És vele én is. Álltam a sikátorban, a falnak dőlve, telefon a fülemen és sírtunk. Anya otthon és meg a sikátorban. Úgy gondolom, hogy ott egy kicsit az ő lelke is megrepedt, amit nagyon sajnálok. Hiába vagyunk felnőttek, azért még mindig tudunk gyerekekként viselkedni néha. Na, akkor és ott én nagyon szívesen belebújtam volna egy ölelésbe. Akkor és ott nagyon hiányzott az otthon. Az illatok, az érintések, a mosolyok és az emberek.
Viszont, mivel nem tudtam akkor hazamenni, az itteni családomra támaszkodtam. Ennek a családnak oszlopos, kiemelkedő és elengedhetetlen tagja az én Vikim. Egy csupaszív, csodás ember, aki elmondhatatlanul sokat segített nekem. Megnyugvással töltött el a tudat, hogy akármikor felhívhattam, hogy ott aludhattam nála, hogy mindenhova elráncigált, hogy ne legyek egyedül. A tudat, hogy vigyázott rám, adott egy nagyon magas szintű biztonságérzetet. Nem igazán lehet ezeket a dolgokat, tetteket megköszönni, bár én sokszor megpróbáltam. Mindenesetre az élet hosszú, úgyhogy van még időm. :)
Ezen csodás embereken kívül meg kell említenem a munkatársaimat, akik nagyon édesen szintén hívtak jobbra-balra. Az otthoni barátosnéimet, akik digitálisan támogattak. És igen, az is nagyon sokat segített! A családom többi tagját, Tinnust és Dodót :) Minden egyes üzenet és virtuális ölelés számított. Igazán.
Kérdezhetitek joggal, hogy miért vártam ennyit azzal, hogy ezt leírjam. Mint már említettem, elég rendesen összetörtem. Szerintem még nem igazán voltam annyira magam alatt, mint akkor. Baromira sok munkába kerül, mire az ember összeszedi a darabokat, mivel vissza kell menni azon az útvonalon, ahogy elhagytuk őket. Ez az út viszont néha zárva van. Néha egyenes. Néha kacskaringós, mint az állat. No, ez nekem majd' egy évembe telt. Sokat gondolkodtam, igyekeztem rájönni, hogy hol és mit rontottam el, ugyanis azon kívül, hogy a saját fájdalmammal szembe kellett néznem, még azon is pörgött az agyam, hogy "Jajj, mit fognak szólni az emberek?!" Annyira kis butuskák vagyunk, mi emberek. Túl sokat agyalunk azon, hogy mások mit gondolnak. Én természetemből fakadóan szerintem az utóbbi időben túl nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy mit gondolnak rólam. Kezdek rájönni, hogy ez baromira nem számít. Kit érdekel, hogy a julismaris mit gondol? Elítél? Nos, az az ő baja. J. mondja mindig, mi meg a Gáborral igyekszünk felfogni, hogy amit másokban látsz és elítélsz, az bizony mind magadból ered. Néhanapján kicsit felszínesnek látszik, de, ha jobban belegondoltok, igenis van értelme. Felettébb sok értelme.
Ami alapján én igyekszem tölteni a napokat az a következő: Nem fogok bocsánatot kérni azért, aki vagyok. Nem bántok másokat és nem ítélkezem. (Annyit :)) Amint kicsit tudatosan odafigyel az ember, rájön, hogy a saját bizonytalanságából adódóan isssssszonyatosan sokat krizitál! Ez egy olyan méreg, amit nehéz kiirtani, de megéri. Meditálok mostanság, mielőtt elalszom. Igen jó. Megnyugtat és megtisztít.
Az útból még eléggé sok van hátra, de rajta vagyok. One step at a time. :)
